Szentendre - Dera-patak

 tura  kepek  video

A római hadsereg a Dunát mint határfolyót és természetes akadályt a Kr. u. 1 században több lépcsőben szállta meg. A dunai határ, más néven Ripa Pannonica, magyarországi szakaszának védelmét két állandó légiótábor, 24-25 segédcsapattábor, valamint időszakos táborok, és több késő római erődítmény, kiserőd, illetve hídfőállás látta el. Az őrtornyok átlagosan 1-2 kilométerre egymástól, látótávolságban helyezkedtek el, míg az erődök között a távolság 10-30 kilométer volt. A Dunakanyar stratégiai fontossága a Kr. u. 4. században felértékelődött, ahol az említett időszakban számos új katonai objektum épült. A késő római birodalom szakított a korábbi határvédelmi elvekkel, és a birodalmon belül új védelmi koncepció vált dominánssá. A korábbi erődöket ostromállóvá építették át, valamint megjelentek a falaktól mesze előre ugró, többféle alaprajzú tornyok, melyek lehetővé tették az ellenséges csapatok oldalazását. A magaslati erőd mint új típus figyelembe vette és kihasználta a terep adta védelmi lehetőségeket. A határvédelem már nemcsak közvetlenül a határ szűk környezetére koncentrálódott, hanem mélységében is tagolt volt. A határon elhelyezkedő őrtornyok, megerősített átkelőhelyek, erődök mellett a védekezésben kulcsfontosságú szerep jutott a határtól távolabb, a „hátországban” fekvő belsőerődöknek és megerősített városoknak is. Megfigyelhető, hogy a korábbi támadó stratégiát fokozatosan felváltotta a védekező, azonban annak is vannak jelei, hogy a defenzív stratégia számos offenzív taktikai elemet is tartalmazott. A dunai ripa szakaszon épült késő római erődítmények jól mutatják, hogy számoltak azzal, hogy csapataiknak a határtól mesze, ellenséges idegen területen kell hadműveleteket folytatniuk. Ennek a taktikai elemnek ékes bizonyítékai a kikötőerődök, valamint az ellenséges területen elhelyezkedő, előretolt védelmi létesítmények, rendszerek (pl.: Csörsz-árok, gödi erőd meghiúsult római építkezése).

a202

A késő római kikötőerődök legnagyobb számban a valeriai ripa szakaszról ismertek, és feltehetően I. Valentinianus császár uralkodása alatt épültek (Kr.u. 4. század utolsó harmada). Közös jellemzőjük, hogy egy központi nagy toronyból valamint két saroktoronyból álltak, védőfalaik pedig egészen a Dunáig futottak. A mai napig kérdéses a kikötőerődök funkciója és pontos kinézete. Kinézet szempontjából az egyik legvitatottabb kérdés, hogy a folyó felől vajon zártak voltak-e, vagy pedig kikötésre alkalmas nyílt terület alkotta ezen oldalukat. A védett, kikötésre alkalmas terület kialakítását mind a Duna flottilla hajóinak utánpótlásigénye, mind pedig a csapatmozgásokat elősegítő védett átkelőhely indokolhatja. Funkciójukat tekintve a kikötőerődök ellenőrizhették a folyók vízi forgalmát, továbbá elképzelhető, hogy a római folyami flotta és a hadsereg számára raktárként szolgáltak, illetve hogy alkalmasak voltak egy-egy hajó legénységének elszállásolására is. A legelfogadottabb álláspont mindenesetre az, hogy a Dunán való biztonságos átkelés biztosítása volt a fő feladatuk. Ezt az álláspontot támasztja alá, hogy a kikötőerődök többnyire párban épültek, közel egymással szemben a folyó két oldalán. A római hadsereg számára olyan hídfőállások voltak, amelyek a hadjáratok folyamán biztosították a zavartalan utánpótlást valamint a Dunán való átkelést a barbár területek felé.

Zárt kikötőerőd
A folyó felöl zárt kikötőerőd rekonstrukciója.

Átkelőhely
A folyó felöl nyitott kikötőerőd rekonstrukciója.

I. Valentinianus császár (364-375) méltán érdemelte ki az „erődépítő” jelzőt. A kutatás az ő nevéhez köti szinte kivétel nélkül a Dunakanyar összes megerősített átkelőhelyének és hídfőállásának keletkezését. A császár stratégiájának lényege az volt, hogy a barbárok földjeit, valamint a Szentendrei-szigetet is bevonja a provincia védelmi rendszerébe, így biztosítva a térség nyugalmát. Ennek részeként a Duna túlpartját is római katonai ellenőrzés alá akarta vonni, főként azért, hogy elválassza egymástól az ott élő megbízhatatlan Kvádokat és a Szarmatákat. A terv sikeres megvalósításának érdekében szükséges volt több megerősített átkelőhely kiépítése a csapatmozgatások és a hadsereg-utánpótlás szállításának érdekében.

A Szentendre-Dera-pataki kikötőerődöt Nagy Lajos 1934-ben tárta fel. Az erőd a patak torkolatától délre, a Duna partján állt. Az építmény központi tornya feltehetően több emelet magas lehetett, és -ellentétben a legtöbb szakirodalomban nógrádverőcei típusba sorolt kikötőerőddel- alaprajza nem téglalap alakú, hanem négyzetes formájú volt. A masszív, nagy alapterületű központi tornyok a védelem mellett egyes feltételezések szerint a horreumok (raktárépületek) szerepét is betöltötték. Az ellenséges területen tevékenykedő római sereg vagy a dunai flotta zavartalan utánpótlásigényét részint ezek az objektumok biztosíthatták. A torony külső oldalainak mérete: nyugaton 19,2 m, északon 19,5 m, keleten 19,65 m, délen 20,55 m, míg falainak vastagsága 1,85 – 1,95 m volt. Bejárata más analógiák alapján feltételezhetően az udvar felőli fal közepén nyílhatott. A központi toronytól a Duna irányába L alakú szárnyfalak épültek. Különlegességük abban rejlik, hogy a dera-pataki építménynél a védőtornyok nem az L alakú védőfalak sarkain, hanem közvetlenül a folyóparton, az északi és a déli fal keleti végein találhatók. A védőtornyok külső mérete 7,4x7,4 méter, falvastagsága 1,85 méter. Elképzelhető, hogy a két torony között fal húzódhatott, ezáltal az erőd zárt lehetett a Duna felől, mivel a feltárás során a védőtoronyhoz kapcsolódó, a Dunával párhuzamosan elhelyezkedő falcsonkot találtak, amely a közétett feltárási alaprajzon is látható. Az erőd déli szárnyfalának közepén feltárt két falcsonkot rekonstrukciómban egy kisméretű téglalap alakú toronynak értelmeztem, melyet tükröztem az északi szárnyfalra is. Elképzelhető azonban, hogy a falcsonkok csak támpillérszerepet töltöttek be a déli erődfalon. 

dera alaprajz

A Dunakanyar késő római kikötőerődjei csupán egy-két évtizedig szolgálhatták a határ védelmét. A késő római birodalomra jellemző összetett határvédelem összeomlásának törvényszerűen kellett bekövetkeznie, hiszen a 4. század második felétől egyre nagyobb számban telepedtek le barbár törzsek a birodalom területére. A letelepedett népek kiszámítatlan veszélyforrást jelentettek a hátország egészére nézve. Ráadásul a katonahiánnyal küszködő határvédelem egyre nagyobb számban alkalmazott barbár zsoldosokat állományainak kiegészítésére, a határvédelmi feladatok ellátására. A hadvezetés az egész korszak alatt folyamatos emberhiánnyal küszködött. A római limes mögött fekvő területek fokozatosan elnéptelenedtek, így már nem volt mit közvetlenül védenie és a zsugorodó birodalom rómaiak által lakott területei egyre távolabb kerültek.

 

Irodalom

Bernát Péter: Taktika és stratégia a római erődépítészetben. In: Várak kastélyok templomok folyóirat V. évfolyam 2. szám. Budapest, 2009. 18-21.

Hajnóczi J. Gyula: Pannónia római romjai. Budapest, 1987. 92-93.

König Frigyes: Várak és erődítmények a Kárpát-medencében. Budapest, 2001. 846.

Mráv Zsolt: Az „előretolt helyőrség” – késő római kikötőerőd Dunakeszin. In: Várak kastélyok templomok V. évfolyam 6. szám. Budapest, 2009. 4-7.

Nagy Mihály: Nagy Lajos, A dunakanyari késő római védőrendszerének kutatója. In: Budapest régiségei XXXII. Budapest, 1998. 35-43.

Visy Zsolt: Pannonia limese Magyarországon. In: Várak kastélyok templomok folyóirat VII. évfolyam 4. szám. Budapest, 2011. 4-7.

Visy Zsolt: A római limes Magyarországon és Európában. In: Várak kastélyok templomok folyóirat I. évfolyam 3. szám. Budapest, 2005. 4-7.